Magánterület

Ismét visszatért az álom. Már majdnem megtudtam ki vagyok ebben a képzeletben, mikor valaki felébresztett.

- Uram, ébredjen! Jól van? Hahó! - mondta a hang.

Két rendőr volt az. Felráztak, amiért nagyon mérges voltam. Szóltam volna valamit, de inkább csendben maradtam mikor megláttam a kezében egy pisztolyt. A másik éppen a málhám kutatta át. Ám mikor nem talált benne semmit, ledobta mellém.

-Velünk kell jönnie. - Mondta az egyik.
-Miért? Mit követtem el? - kérdeztem.
-Bejelentést kaptunk, magánterületre való behatolás...
-De hát ez nem is magánterület. - vágtam közbe.

Ekkor az egyik előkapta a bilincsét, a másik pedig ennyit szólt vigyorogva:

-Akkor mi ez itt körbe ez a nagy kerítés? Na jöjjön velünk...

Valóban ott volt. Pedig az éjszaka, mikor a szálláshelyet kerestem, nem volt itt semmilyen kerítés, se akadály. Meg amúgy is minek egy híd, egy magánterületre? Jobb lesz, ha engedelmeskedem, gondoltam, az ellenszegülés csak mindig bajba sodort. Felkaptam a málhám a hátamra, rámtették a bilincset, és libasorban elindultunk a kijárat felé, ami egy nagy vaskapu volt. Az egész bekerített rész, egy virágos kert volt, híddal, padokkal, valami kisházzal középen, illetve egy bódé foglalt helyet a ház mögött. Barátságos hangulata volt az egésznek. Nem is csodálom, hogy ezt választottam búvóhelyemnek. Valamilyen különös oknál fogva, vonzott a természet. Annak idején fűzfák alatt talált meg az az öregasszony, akinek most az életemet köszönhetem.

Ahogy így haladtunk és morfondírpztam, nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Mintha valaki figyelne. A kis bódé felől éreztem ezt a jelenlétet. Ablakai koszosak, nem is lehetett belátni. Valószínüleg fészernek, vagy ilyesminek használhatták. Hiába fürkésztem, nem találtam rajta semmi különöset. De ez az érzet. Már korábban is volt ilyen. Folyton azt súgta, menekülj. Nem tudom megmagyarázni miért, vagy hogy mi ez. Viszont az biztos, hogy nem hagyott nyugodni. Most azonban azt kérte, menjek be a bodegába. Nézzem meg mi van bent.

-Mintha az olyan könnyű lenne. - Szólaltam meg hangosan.

A rendőrök rám meredtek, majd ismét előre. Biztosan azt gondolják most, hogy ez nem normális. Visszatekintettem még egyszer. A szemem sarkából láttam kinyílni a bódé ajtaját és valami árnyalak lépett ki rajta.

-Várjanak. - Kiáltottam fel, majd ismét hátranéztem.

Csodák csodájára nem történt semmi. Az ajtó csukva. Biztos csak káprázott a szemem.

-Mi történt? - kérdezte az egyik rendőr.
-őőőő... azt hittem ott felejtettem valamit, de nem. Mehetünk! - válaszoltam.

Kiléptünk a nagykapun, beültünk az autóba és indultunk is a rendőrség felé. Az autóban megfogadtam, visszajövök ide, ha kiengednek....

Rémálom

Felriadtam. Rémálmot láttam, mely már egy ideje kísért. Sárkányok szerepeltek benne, köztük repültem én is. Szárnyaltunk a viharos égen. Egy hatalmas éj fekete bestia vezetett minket. Ahogy kiértünk a viharfelhők mögül, alattunk gyönyörű táj terült szét. Nem volt idő a bámészkodásra. Zúgásra lettünk figyelmesek. Valami elsüvített a fülem mellett, de mire észbe kaptam volna, fájdalom hasított belém a testem több pontján is. Zuhanni kezdtem. Nem tudtam tenni ellene semmit, és még mielött földet értem volna, felébredtem álmomból.

Iszonyatosan hideg volt a folyó parton. Már vagy egy hete nem találtam normális szállást. Bokrokban, odúkban, ha valamilyen településre tévedtem, akkor sikátorokban húztam meg magam. Volt hogy befogadtak éjszakára, de volt, hogy semilyen fedél nem volt a fejem felett. Most egy híd alatt éjszakáztam. Szövetkabátom gallérját felhajtottam, sapkám pedig szemöldökömig lehúztam. Málhám a fejem alatt párnaként szolgált. Botom pedig alvás közben is reflex szerűen szorongattam a kezemben, készülve egy esetleges támadásra. Nem tudhatja az ember kibe, vagy mibe ütözik. Muszáj ébernek lennie egy ilyen világban.

Összegörnyedtem csecsemő pózba, hátha nem érzem majd annyira a hideget, de tévedtem. Ugyanúgy fáztam. Lassan megint elnyomott az álom. Elalvás elött abban reménykedtem, hogy holnap mior felkelek, egy ágyban fekszem majd és mindez csak egy rossz rémálom volt...